A gazdag emberek vagyonának megadóztatása, függetlenül attól, hogy az egy tisztességes úton megszerzett vagyon-e, lényegében a modern állam megszületése óta rendszeresen visszatérő téma. A tőlünk nyugatra fekvő országokban már a XIX. században is széles alapra kivetett vagyonadó létezett, ami a társadalmi igazságosságot hivatott szolgálni. A pejoratív „fizessenek a gazdagok” megfogalmazás persze mindig okot ad politikai heccelésre és a téma hibás értelmezésére, pedig természetesnek hathat az ötlet, hogy a felhalmozott vagyon külön adóztatandó tárgyként jelenjen meg.
Egy vagyontárgynak – jelen írás szempontjából nézve – két alapvető funkciója van: az értékmegőrző funkció (pl. egy drágább ékszer, műalkotás, megtakarítás vagy egy jó fekvésű ingatlan) és jövedelmet is termelhet, azaz bevételtermelő funkciója is lehet. Ez utóbbi már jelenleg is adóztatás alá van vonva, hiszen mondjuk egy bérbeadott ingatlanból származó bevétel, vagy egy értékpapírból származó jövedelem a személyi jövedelemadóztatás hatálya alá tartozik, míg a közvetlenül hozamot nem termelő vagyontárgyak (pl. műalkotások) eladása során keletkező nyereség az értékesítést követően lesz adóköteles.
A kérdés tehát inkább az, hogy a vagyontárgyak értékmegőrző funkcióját érdemes-e, szabad-e megadóztatni. A kérdés abból a szempontból tűnik jogosnak, mert a (néha magas) infláció már eleve csökkentheti a vagyontárgyak értékét. Pl. egy pénzügyi befektetés, egy állampapírba befektetett pénzösszeg vagy egy lekötött betét már önmagában az infláció miatt is veszít értékéből, amit a kamatok és hozamok alig kompenzálnak. Ezt az infláció által gerjesztett értékcsökkenést a jövedelemadó kiszámításakor viszont nem lehet figyelembe venni – igaz, hogy jelenleg az állampapírba fektetett pénzösszegek után – talán épp a magas inflációs környezet és a megtakarítások állam felé terelése miatt – nem is kell jövedelemadót fizetni. Tehát a vagyon értéke már az infláción keresztül is kvázi adóztatás alá kerül (az infláció ugyanis egy rejtett adónak tekinthető). A vagyontárgy értékére kivetett vagyonadó tehát ezen a rejtett adón, értékcsökkenésen felül jelent további adófizetést.
Mégis, hogy lehet ezt jól csinálni? Az első szempont a mértékletesség.
A jól kiszámítható értékű vagyontárgyak (likvid pénzügyi befektetések, bankbetétek, állampapírok, tőzsdén jegyzett részvények) mellett a vagyonok jelentős része ingatlanokban, vagy saját céges vállalkozásban (pl. egy családi vállalkozás) esetleg egy drágább ingóságban (pl. egy személygépkocsi) testesül meg. Hogyan lehet meghatározni egy ingatlan vagy egy családi vállalkozás értékét, hogy az ne képezze vita tárgyát? Ezen a ponton fontos különbséget tenni a vagyontárgy piaci értéke és az adóérték (adóalap) között, amely utóbbi – egy jól kitalált vagyonadó rendszerben – a piaci értéknél alacsonyabb összeg, amivel elkerülhető a túladóztatás.
A svájci vagyonadó rendszerében (amely talán etalon lehet a magyar szabályozás kialakításának szempontjából is) az ingatlanok értékét elsősorban annak fekvése, típusa és műszaki paraméterei (méret, építés/felújítás éve, felszereltsége) alapján határozzák meg, csökkentve azt az azt terhelő hitelek összegével. Ezzel kapcsolatban részletes kataszterek léteznek, vitás esetben akár ingatlan értékbecslés is készül, de általánosságban véve az adóalap nem több, mint az ingatlan tartozásokkal csökkentett piaci értékének 60-70%-a.
A céges részesedések (nem tőzsdén jegyzett cégek, családi vállalkozások) értékét lehet talán legnehezebben megbecsülni, ez okozza általában a legtöbb fejtörést a jogalkotóknak. Svájcban ezt három tényező alapján számolják ki. Először is megnézik, hogy mennyi a cég tiszta tőkeértéke (egyszerűsítve, levonják a cég eszközértékéből a kötelezettségeket, hiteleket, mintha egy ingatlan értékéből levonnák a hiteltartozás értékét). Ez egy egzakt módon, a társaságok beszámolójából megállapítható összeg. Ezt az értéket hívják tőkeértéknek (Substanzwert).
Ezután megnézik, hogy mennyi jövedelmet termelt a cég az elmúlt időszakban. Ennek során az elmúlt öt év nyereségének átlagát veszik ehhez alapul (leszámítva a legjobb és legrosszabb éveket), majd ezt az átlagot – és ez a harmadik, talán legkényesebb tényező – feltőkésítik egy hozamrátával. Ez lesz cég jövedelmi értéke (Ertragswert). Paradox módon minél alacsonyabb a piacon érvényesülő hozamráta, annál magasabb lesz a cég értéke. Ha egy olyan piacon működik ugyanis az adott vállalkozás, amely biztos, de alacsony hozamot termel, azt magasabbra értékeli, mint egy bizonytalan és ezért sokszor magasabb hozammal kecsegtető piacon működő vállalkozást. A hozamrátára persze számos más tényező is hathat, és ne feledjük a politikai kockázatot se (lásd Balásy Gyula cégbirodalmának értékéről kialakult polémia). A tőkeérték és jövedelemérték súlyozott átlagából számolják ki a cégértéket, és ezt veszik adóalapnak. Ez az adóalap is rendszerint jóval alacsonyabb összeg, mint amekkora egy valódi cégértékelés alapján megállapítható lenne, hiszen itt sem az a cél, hogy túladóztassák ezt a vagyonelemet.
A vagyonadó további neuralgikus pontja az adó mértékének meghatározása. Különböző típusú vagyontárgyak után indokolt lehet különböző adómérték kivetése és felmerülhet a már megfizetett hasonló adó levonási lehetősége is, hogy legalább a kettős adóztatást elkerüljük. Talán érdemes megemlíteni, hogy vagyonadó jelenleg is létezik Magyarországon, hiszen az önkormányzatok által kivetett (kivethető) építmény-, telek- és kommunális adó is vagyonadónak tekinthető. Felmerülhet ebben az esetben, hogy az állami szintű vagyonadóból levonható legyen az önkormányzatok részére megfizetett vagyonadó. Az adómérték megállapításakor különbséget lehet(ne) tenni továbbá az aktív és passzív vagyonelemek között, például más adómérték alá eshetne egy olyan ingatlan, amiben az adott személy / család életvitelszerűen él és a bérbeadott ingatlanok között, vagy a családi vállalkozásban lévő (rendszerint nem likvid) részesedések és a likvid befektetések (tőzsdei részvények, értékpapírok, stb.) között.
Bevezetés – csak óvatosan, megfontoltan
Amikor egy ország vagyonadót vezet be, rendszerint felmerül a kérdés, hogy vajon helyben maradnak-e a vagyonos személyek és vagyontárgyak, vagy esetleg külföldre vándorolnak. Ebből a szempontból is fontos a mértékletesség kérdése, hiszen egy alacsony szinten meghatározott vagyonadó nyilván nem fogja egyből menekülésre ösztönözni a vagyonos személyeket. A jelenleg külföldön fekvő vagyonok (ingatlanok, külföldi bankszámlán lévő pénzeszközök, értékpapírok) megadóztatása sem egyszerű, de mindenképpen érdemes elkerülni, hogy további vagyonok vándoroljanak külföldre. Technikai megoldásként szokott felmerülni az úgynevezett exit-tax, vagy külföldre-távozási adó alkalmazása is, amit akkor kell megfizetni, ha egy belföldi személy külföldre távozik, vagy vagyontárgyak kerülnek külföldre. Itt is fontos kérdésként merül fel a kettős adóztatás, illetve annak elkerülése, hiszen nem elegáns egy vagyontárgyat két országban is megadóztatni.
A fentiek csupán ízelítőül szolgálnak annak érzékeltetésére, hogy milyen kihívások között lehet egy ilyen új adónemet bevezetni. Mint írtam, számos jó példa létezik, ezek közül kiemeltem a svájci példát, ami évek, évtizedek óta jól működik és amelynek tapasztalatából érdemes lehet meríteni.